Sanyinak nagyon elege van a munkájából. Állandóan csak utasítgatják, tegye ezt, tegye azt, nem számít semmi, csak a darabszám, folyton ezt hallja. Gondolt egyet és szabotálta a munkát. Úgy hazavágta a gépét, hogy karbantartó legyen a talpán, aki helyrehozza. Ő bizony kidolgozta már magát, nem fognak ki rajta. Dolga végeztével elment a jól megérdemelt ebédéért az üzemi konyhára. "Vajon most milyen lesz az el Moslító?" - tette fel a kérdést magában. Már az gyanús volt neki, hogy a konyha hátsó bejáratánál a konyhalányok sepregetik a kiömlött cementet és gipszet a lisztes zsáknak átcímkézett zsákokba. Arra gondolt, biztos valamit helyre kell igazítani a konyhán, a fal megrepedt, megsüllyedt a konyhakő. De amikor belépett a konyhára egy újabb gasztronómiai csoda fogadta szegény Sanyit. "Hát ezt már nem hiszem el! Ismét kitettek magukért az alulfizetett konyhások." - félig hangosan mondta ki gondolatait. Mikor meglátta, hogy mit tálalnak fel, akkor furcsállta, hogy a sárgaborsó főzelék túl szilárd halmazállapotú. Ezt abból állapította meg, hogy a tányéron nem szétterült, ahogy annak rendje és módja szerint szokott, hanem attól hézagosan megkövült, szinte mint egy formába öntött puding, amit a tálkából kipöckölnek, miután megdermedt a hűtőben. A tetején levő sütőkolbász nem megsüllyedt, hanem a tetején megállt, amit ő egyszerűen mócsingrudaknak nevezett, bár emlékeztette őt a szivarvégre, amit a hamutálba nyomnak el. "A megkötési időt kivárták elég rendesen, ez nem egy extracelluláris térrel kitöltött híg főzelék, amiben nyomokban felezett borsó található, hanem ez egy betonfőzelék." - mondta felhangon. Összeállt benne a kép! A konyhások a cementet és gipszet összekeverték sárga porfestékkel, és így szervírozták a munkától megfáradt vendégek részére. Ismét csalódott Sanyi az üzemi konyhában...