Szar sztori 2

A déli napsütés pompás, festői színekbe öltöztette a meseszép tájat, amikor feleszméltem hedonista mámoromból egy nagy tócsa meglehetősen bűzlő hányásban, egy brutálisan megcsonkított fiatal ázsiai lány teteme mellett egy idilli erdei tisztáson. A madarak csicseregtek, szerintem túlzottan hangosan, ez okozta ily korai ébredésemet. De sebaj, előttem az egész nap, folytatnom kell a bulit, a Rockmaratonon vagyok, itt nincs megállás. Egyszer erről az estéről is lesz egy sztori, bár ennek lehetőségét nagyban csökkenti az említett időintervallumra vonatkozó emlékezetem teljes körű hiánya.
Miután elástam a hullát, az első utam a közeli tóhoz vezetett, melybe alaphelyzetben a nagydolgomat végzem, ám most különleges feladatot kapott a kellemes hőmérsékletű víztömeg: kimostam a vért, fekáliát (szerintem a kishölgy tegnap összeszarta magát valamiért), illetve az okádékot öltözetemből, majd hőn szeretett Ifám felé vettem az irányt, mely délcegen várt rám a parkoló egy kellemes, árnyékos részén, körülbelül öt fesztiválozót megfosztva az ott történő autóelhelyezés kellemes lehetőségétől. Ott rögtön felhajtottam egy liter Kobra energiaitalt, majd átnéztem a nap hátralévő részére vonatkozó, erőteljesen megtépázott programfüzetemet és örömmel konstatáltam, hogy viszonylag sok időm marad öncélú tevékenységeket folytatni, így gyorsan elővettem egy szimpatikus csilisbab konzervet a sok közül, és jó étvágyat kívántam magamnak. Ekkor hirtelen átfutott rajtam egy furcsa, bizsergető érzés, melyet lúdbőrözés követett. Rögtön tudatosult bennem, hogy ez a délután nem egy átlagos fesztiválnap szokványos részét képzi majd, ez lesz egész hetemnek a csúcspontja, valami katartikus, felemelő dolog van készülőben. Olyan érzés ez, mint amikor egy szerzetes hosszú, eredményes évek kolostori ténykedése után megvilágosodik, vagy amikor egy idősödő tudós több száz négyzetméternyi gondosan teleírt tábla múlva rátalál egy fontos, az eddigi fizika törvényeit végérvényesen felborító kvantummechanikai egyenlet egyik kulcsfontosságú együtthatójára. Igen, szarnom kellett.
Ekkor még annyira nem is vettem komolyan a készülődő eseményeket, elhessegettem a gondolatot, hogy majd úgyis becammogok szép lassan az Árkádba, és egy szabványos angolvécén adhatok teret barna színben tündöklő rituális önkifejezésemnek. Komótosan időt szakítottam egy körültekintő lerészegedés produktív kivitelezésére, majd lagymatag tempóban elballagtam a helyközi buszmegállóba, ahol már masszív létszámban tobzódtak a városba utazni vágyó maratonisták. Most felmerül a kérdés, hogy miért nem sokat látott járművemmel közelítem meg a célpontot. Ennek igen prózai oka van: itt nagy kincs az árnyékos parkolóhely, öt darab meg pláne az. Lassan meg is érkezett a szakadt parasztgyűjtő, így pár eltaposott gyengébb embertársamon történő keresztülgyaloglás után a buszjegy kifizetése közben azon morfondíroztam, hogy csoda, hogy erre a szakadt roncsra történő felszállásért nem kérnek egyből belépőt a közlekedési múzeumba is. Az ablakok nem nyíltak, pár perc múlva elkezdett drasztikusan emelkedni az utastér hőmérséklete, ezzel párhuzamosan egyre vehemensebb szagártalom kezdte finom szaglószervemet ostromolni. Ám nem sokáig voltam szenvedésre kárhoztatva, a sok büdös pronyó hamarosan egy életre szóló okítást kapott a megleckéztetést professzori szinten űző harcedzett végbelem által mesterien kivitelezve, ugyanis záros határidőn belül egy egész fúvószenekar költözött a kimeneti egységembe, és heroikus, hátgerinchasogató harsonahangversenyt hagyott hátra frenetikusan tajtékzó segglyukam.
Ekkor hirtelen mintha megállt volna az idő, kimerevített képkockaként suhant tovább a jobb sorsra is érdemes helyközi járat, a vérfagyasztó csendben csak a régi dízelmotor ósdi, andalító, és enyhén fájdalmas kerregése nyújtott valami morbid, de mégis megnyugtató monotóniát. Ez a körülbelül tíz másodperces intervallum már-már egy örökkévalóságnak hatott, ám lassacskán élet költözött a hirtelen döbbenettől elsápadt arcokra, a megmeredt tekintetekbe. Nem is akármilyen, kisvártatva azon kaptam magam, hogy bosszúvágytól tajtékzó, felbőszült szempárok egész serege bámul rám eleinte vádlón, később egyre kétségbeesettebben. Ugyanis lassacskán a bődületes bélgázfelhő minden apró zugát kitöltötte a szakadt Ikarus légterének. Egyszer csak egy zsigeri, halálhörgésre emlékeztető fuldokló öklendezés kellemes szimfóniája törte meg a csendet, melyet egy elementáris erővel előtörő okádékhullám követett. Ez volt az első fecske, kisvártatva újabb és újabb torkok nyíltak meg az agresszíven távozni szándékozó gyomortartalom feltarthatatlan hadoszlopainak hatására, fergeteges hányáskavalkádot, és fenomenális illatorgiát eredményezve. Pár perc elteltével nem maradt szinte senkin száraz ruházat, az egész járművet a sósav jellegzetes illata lengte körbe. Szerencsére én viszonylag jól kijöttem a szituációból, ugyanis az ablak, ami mellett ültem, tartalmazott egy viszonylag vastag sötétítőfüggönyt, így azt az első adandó alkalommal leszakítottam, és magamra terítettem, és az alatt vészeltem át a különös csapadékkal járó vad vihar erőteljes tombolását. Időközben be is érkezett a busz a pályaudvarra, így amíg mindenki önmaga szalonképes állapotba történő varázsolásával volt aktívan elfoglalva, a felelősségre vonás reális veszélyének teljes körű ismeretében csúcssebességgel, és kiváltképp feltűnésmentesen távoztam.
Meggyőződvén a terep tisztaságával kapcsolatban nem tudtam tovább elfojtani a velőtrázó vihogáshoz vezető, igen mélyen gyökerező késztetésemet, ám hamar be kellett látnom, hogy ez nagy hibának bizonyult. A robusztus metrószerelvény, aminek eddig az előszele fújdogált az állomáson, most szélsebesen tűnt fel a kanyarban, zabolátlan vágtázása végbelem jobb napokat is megélt kapui fel engem is helyváltoztatási sebességem fokozására motivált. Ekkor kezdődött vesszőfutásom a megváltást jelentő toalettek irányába, melynek a piros lámpán átrongyolva máris egy, az átkelést lassúsága miatt időben befejezni nem képes idős bácsi ropiként kettétörő sétabotja, és alantasan aláhulló összeaszalódott nyeszlett teste lett első mementója. Beérve az Árkádba kiábrándítóan magas népsűrűségű embertömeg fogadott, biztos, hogy csak az én bosszantásomra gyűlt össze ez a sok pronyó, hogy hátráltasson sürgős ürítési szándékom mielőbbi tettekre váltásában. De gondolom mindenki ismeri a jó öreg bölcsességet: a szükség törvényt bont. Engem meg nem olyan fából faragtak, hogy egy kis dzsungelharc visszatartana céljaim elérésében, így őrült tempóban kezdtem neki átkelni az értetlen pofákkal irántam viseltető, engem birkanyájra emlékeztető tömegen. Először pár, utamból későn kitérő idős néni tapasztalhatta meg, hogy nemcsak ők képesek tolakodni a piacon a farhátért, van, hogy őket is alaposan földhöz vágja a rohanó élet. Viszonylag sima haladásomat hamar feltartóztatta a mozgólépcső, ami az emelet irányába vezetett, elválasztva engem a hőn áhított budiktól. Nekifutásból vetettem bele magamat az előttem fokozatosan megnyíló embermasszába, körülbelül a feléig egészen sima is volt az utam. Ott egy undorító tolószékes nyomorék pöffeszkedett gördülő életterében, eltorzult arccal, valószínűleg genetikai selejtként jött a világra, és a szüleinek nem volt szíve megfojtani az újszülött osztályon egy megfelelően alacsony légáteresztő-képességű párnával. Pedig jobban járt volna vele, mert záros határidőn belül arra lett figyelmes, hogy hátrabukik, majd átugrom, lábammal a gyomorszájára érkezve, azután földet érésemet követően megfordulva teljes erőből lerúgom a lépcsőn, és gyönyörködök a látványban amint lavinaként zúdul alá mindenkit maga alá temetve. Nem hiába is hangoztatom mindig, az ilyen alsóbbrendű férgek csak a társadalom terhére vannak, most is mennyi embert rántott magával zuhanása folyamán. Olyanokat, akik akár valóban értékes példányai az emberi fajnak, de lehet, hogy pont most váltak maguk is szánalmas emberi ronccsá. Ahelyett, hogy ezt a guruló majmot még csecsemőkorában abortálták volna, majd értékes táplálékforrássá válhatott volna egy fehérjefeldolgozóban. De hát nincs mit tenni, elkorcsosult egy világban élünk. Ellenben az elmélkedés ideje nem most van, jelenleg a személyemet serényen előremozdító lábaimé, és az egyre keményebb igénybevételnek kitett záróizmomé a főszerep. Folytattam is utam szélsebesen a mozgólépcsőn, melynek egy gondatlanul széttaposott csivava lett az eredménye, gyönyörű sáros bakancsomat rútul összepiszkolva belsőségeivel.
A felső szinten az étkező részlegnél egy ideig simán törtem előre, a birka nép kötelességtudóan adott üres ösvényt maga között. Ám nem sokáig örvendhettem a könnyű vágtának, hamarosan a sűrűjében találtam magam, egy nagy létszámú óvodás csoport képzett kellemetlen akadályt a célom és köztem. Túlzottan nem rágódtam a felmerült probléma súlyosságán, egyszerűen átgázoltam az apró testeken, eleinte rajtuk taposva, később a gyorsabb helyváltoztatás érdekében párukat alaposan felrúgva, végül a korláton át az alsó emeletre hajítva őket. Az igazat megvallva szívesen megnéztem volna, hogy kinek a fejére potyogtak a bömbölő kölkök, de hát nagyon sietnem kellett, nem pazarolhattam holmi szórakozásra a drága időmet. Ezután a kialakuló hangzavarnak köszönhetően egy viszonylag sima, ellenben sajnos nem túl hosszú tiszta szakasz követett. Messziről látni lehetett egy nyitási akcióra figyelmeztető táblát az egyik új üzlet bejárata fölött, és valószínűleg valamit jól eltalálhattak a marketingesek, mert igen nagy létszámú vevőkör gyűlt az ajtók elé. Ami az eladók öröme, az az én bosszúságom is volt egyben, szinte lehetetlennek tűnt az átjutás a balga csürhén keresztül. Ekkor kezdett a figyelmem egyre erőteljesebben a közelben sétáló, babakocsiban meglehetősen fiatal csecsemőt toló anyuka felé orientálódni, majd lassacskán a mozgásgörbém is felvette az ideális ívet. A másodperc tört része alatt kaptam ki a kis lurkót az anyai szeretet oltalmazó köréből, és a lábánál fogva a fejem fölött nagy lendülettel pörgetni kezdtem. Igen hamar eredményre vezetett az elképzelésem, ugyanis velőtrázó ordítással adta a tudtomra a kisded, hogy jelen tevékenységemmel kapcsolatban erőteljes kifogásai akadnak. Bennem ilyen probléma egyáltalán nem merült fel, szóval nem volt igaza. A megkülönböztető jelzés hatására hamar felém fordult minden tekintet, és nem kellett hozzá sok idő, hogy átjárható méretű folyosó kezdjen kialakulni a kiszámított haladási irányom mentén. Némely önérzetesebb példány próbálta valamelyest utamat állni, de meggondolatlan és tolakodó tettüket síró csecsemővel történő pofánvágással honoráltam. Korábban nem is gondoltam volna, hogy egy kisbaba ilyen kiváló közelharci fegyvernek minősül hozzáértő kezekben, így a felfedezés öröme elégedett mosolyt csalt megfáradt arcomra. Időközben a célegyenesbe értem, így a kissé vérző, megtépázott, de még élő testet egy közeli kukába hajítottam, majd elképesztő erővel törtem a célom elérését jelentő retyó szent trónusára, egy keretéből kiszakadt ajtót, és kettő, szórakozásból alaposan lerúgott piszoárt hagyva magam mögött.
Ekkor eszméltem megdöbbenten a szörnyű helyzetre: a hőn áhított ürítés temploma karbantartás miatt zárva volt, és kitartó püfölésemre sem mutatott hajlandóságot az ajtó személyem beengedésére. Az alfelem kínjai kezdtek elviselhetetlen mértéket ölteni, éreztem, hogy hűséges záróizmom már nem sokáig képes ellenállni a vadul hömpölygő Barna Sereg kitartó előrenyomulásának, így csúcssebességgel a mosdókagyló fölött találtam magamat letolt nadrággal, és a közelgő megkönnyebbülés gondolatától apránként kisimuló arccal. Katartikus földöntúli nyugodtság fogott el pár másodperc erejéig, mintha megszűnt volna a külvilág, megállt volna körülöttem az idő. Eggyé váltam az örökkévalósággal, miközben sokat látott tomporom formája ízlésesen felvette a kézmosó vonalvezetési karakterisztikáját, és lassacskán ernyedni kezdett az ánuszom kitartó szorítása. Bődületes intenzitással tört elő belőlem egy apró fosrészecskéket meglehetősen nagy sűrűségben magával hordozó finglavina, melynek hangzását a mosdókagyló drasztikusan felerősítette, főleg a mély hangtartományban rejtőző, alapjáraton kevésbé jól hallható basszusok kaptak kiemelt szerepet a gazdag nyitány után dinamikusan felépülő, sokrétűen hangszerelt szimfóniában. A remek összhatást mesterien kiegészítette a lefolyó lágy gurgulázása, amint új ízekre kíváncsi, avatott borkóstolóként nyelte el a híg halmazállapotú fekáliát. Közben a fejem enyhén vörösödni kezdett, amint ismét felszökött a belső nyomás, ugyanis elérkeztem kalandos székelésem legembertpróbálóbb szakaszához: végbelem teljes terjedelmében felsorakozott harcra készen a támadni készülő bűzös had, megindult a heroikus küzdelem a kitörésért. Hatalmas, szépen visszhangzó ágyúdörrenésként csapódott a fém mosdókagylóba emésztőrendszerem eddigi talán legkeményebbre aszalódott produktuma, melyet bő lére eresztett foshullámok, átmeneti félkemény sztenderd szardarabok, és tolakodó bélgázkitörések kísértek, az emberi fül által érzékelhető frekvenciatartomány egyre nagyobb részét lefedő változatos hangversennyé állva össze. Ebbe a hangzásképbe hamar becsatlakozott a vécés néni visszafojtott öklendezésének, majd kitárulkozó okádásának lágy nesze is, tovább emelve királyi székelésem amúgy sem alacsony fényét. Kisvártatva azon kaptam magamat, hogy a miattam kialakuló extrém igénybevétellel tovább dacolni nem tudó alkalmatosságban drasztikusan elkezdett emelkedni az ürülékszint, lassan farpofáim partjait kezdték mosni a tajtékzó hullámok. Kezdtem reális veszélyfaktorként gondolni a tényre, hogy az egész seggem csupa szar lesz, így elkezdtem ügyesen helyezkedni, de minduntalan csak csökkent a távolság köztem és a háborgó tenger között. Végül már a kezeimen támaszkodtam előregörnyedve, egy olyan bizarr pozitúrában, amit akár egy elcseszett hippi is végrehajthatna egy könnyed délutáni jóga alkalmából. A helyzet humorossági faktorát tovább fokozta a közben abba egy pillanatra sem maradó salakanyagkibocsátás új helyszínekre történő kiterjedése is, először a csapot tettem alkalmatlanná arra, hogy valaki gumikesztyű nélkül meg akarja nyitni, később egy végső, amolyan mindent bele típusú levezető fingás keretein belül a tükörre szóródott magas denzitású fospermet, teljesen átszínezve azt. Mire elfogyott a szabad felület, ahová termelhettem volna, szerencsére belőlem is kiürült minden oda nem való matéria. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, és megszabadult korábbi gyarló élete minden hitvány momentumától.
Gyorsan a zsebemben található, vészhelyzeti célokat szolgáló toalettpapír irányába kezdett összpontosulni minden figyelmem, de annak mennyisége elégtelennek ígérkezett alfelem szakszerű, és gondos megtisztításához, így félmunkát végezve cowboyjárásban a szomszédos pelenkázó felé vettem az irányt. Ott ráleltem a finom, fehér textíliával borított, csecsemők tisztába tételéhez használatos állványra, amire most sokkal nehezebb feladatok vártak. Párszor alaposan végighúztam rajta több különböző szögben a hátsómat, amíg minden területéről sikerült alaposan eltávolítanom a lerakódásokat. Ezután elegánsan visszahúztam a nadrágomat, és észrevétlenül távoztam az egyik szervizfolyosón keresztül, melynek kiváló akusztikáját egy búcsúszellentés segítségével élveztem ki. Már csak egy jól megérdemelt sör előbányászása maradt hátra egyik zsebemből, mellyel megkoronáztam ezt a remekül sikerült délutánt, és tovább folytattam elkötelezett zarándoklatomat a lerészegedés kalandos ösvényén.