Hangulatos kora őszi délelőttre ébredtem, felettébb frissen és üdén, majd az ablakban könyökölve hosszasan gyönyörködtem a lágy, még nyarat idéző huncut szellő hatására pajkosan egymást kergető, színes kavalkádban pompázó falevelek lenyűgöző látványában. Az ősz mindig a változást hozza el, lezárul egy fejezet a természet körforgásában, és felkészül minden a későbbi megújulásra. Hasonlóan, mint az én hűséges, sokat megélt Ifám, amire nemrég visszaszereltem a szippantós felépítményt, mert újra megcsapott a jövedelmező üzlet lehetőségének jellegzetes illata.
Mióta megszűnt az óvodában az alkalmazotti jogviszonyom néhány sajnálatos baleset miatt, áttettem rezidenciámat a határ közelébe, ugyanis errefelé még akad néhány csatornázatlan régió, ami kiváló indokot szolgáltat gyakori jelenlétemre a környéken. Ugyanis mostanság megjelent errefelé egy új, szorgalmas és rendszeres betakarítást igénylő nyersanyag: az Euro, amit a menekülteknek nevezett parazita életformákból lehet hatékonyan kisajtolni. Nem is akármilyen módon, mondhatnám ugyan, hogy ismét a szarból építem a váram, de az igazat megvallva leginkább a tartály végzi a munka dandárját. Ugyanis ezek a férgek képesek minden szalmaszálba belekapaszkodni, hogy eljussanak Németországba, még akkor is, ha az a szalmaszál történetesen keresztülhaladt már valamilyen élőlény emésztőrendszerén. Igen, bizonyára már összeállt a kép: a tartályban csempészem át jó summáért a migránsokat a határon. Az elszaporodott ellenőrzések miatt egy átlagos teherautó szóba se jöhetne, viszont kinek is lenne gusztusa felnyitni a tartályt, és bekukkantani a mélyére. Tökéletes álca. Az élethűség kedvéért nem is nagyon töröm magam, hogy két szippantás közt kimossam az edényzetet, az enyhén terjengős pöceillat a legkíváncsibb rendőr és határőr figyelmét is más irányba tereli. Akik meg velem utaznak, örökre megtanulják, hogy az Európába vezető út nem jó szándékkal van kikövezve.
Szóval az ablakban történő gyönyörködést követően vehemensen zabáltam egyet, ezután egy kielégítő szarás közben felhajtottam egy liter Kobra energiaitalt. Délceg teherautóm felé vettem az irányt, melyet legnagyobb megdöbbenésemre néhány aggastyán birodalmi lépegető állt körül, reszketeg kezeikkel olykor elengedve az ergonomikusan kialakított exoszkeletunjukat, ökölbe szorítva, rázva azt, szinte lincshangulatban, szitokszavakat skandálva ütemesen. Valószínűleg azt nehezményezték, hogy parkolóhelyként tekintettem az egyik utcai virágos kiskertre, amit délelőttönként boldogan gondozgattak. De amíg ők ott hagyják a szakadt tragacsaikat, ahol nekem is szimpatikus lenne a megállás, nincs mit tennem, más helyet kell keresni. Nem teketóriáztam sokat, céltudatosan utat törtem a vezetőfülke irányába, alaposan kirúgva az egyik nyugger alól mobil alátámasztását. Amíg látványosan pofára esett, és az egyik tegnap megkapált virágágyás vonalvezetési karakterisztikáját felvette arcszerkezetével, gyorsan kereket oldottam egy komoran gomolygó koromfelhőt hagyva magam után, majd az irányt egy jól ismert átkelési pont felé vettem a határon, ahol napi százával özönlik át az aratásra megérett horda. El is csíptem egy négyfős csoportot, akik roppant érdeklődően kérdezgettek, hogy miként lehetne olajozottan eljutni Bécsbe, így nem voltam rest elmagyarázni nekik az utazás egy szokatlan, ám kellőképp lebukásmentes lehetőségét fejenként ötszáz Euróért cserébe. Meglepő módon egyből belementek, talán a nyomott ár miatt. A hivatásos kollégát ennek a kétszeresét is képesek elkérni, de én nem vagyok kamarai tag, maszekban nyomom az ipart, embercsempész adót sem fizetek. Igazából a tartály sincs levizsgáztatva személyszállításra, nincsenek benne biztonsági övek, menekülő ablak sem kis kalapáccsal, amivel vész esetén be lehet törni. Az utastér légcseréjéről meg nem is érdemes említést tenni. De az emberek a metróért is fizetnek, pedig az is szarszagú, és néha alig kapni levegőt.
Az élőáru szakszerű felrakodását követően alsóbbrendű útszakaszokon haladva kezdtem meg a szállítási folyamatot. A gördülékeny haladás olykor-olykor megkívánta pár tötymörgő Suzuki szórakoztató leszorítását az árokba, és az egyik ilyen manőver közben a napellenző mögül egy joint hullott alá az ölembe, egyfajta égi jelként, hogy illendő lenne már elfogyasztanom. Nem kellett sokáig várni a kívánt eredményre, csakhamar igen jó kedélyűen folytatódott tovább rögös utam. Az egyik falun keresztülhaladva egy idős bácsi meglátván közeledő járművemet, intett, hogy álljak félre, majd kihagyhatatlan üzleti ajánlattal állt elő, ugyanis égetően sürgőssé vált a derítőjének csapolása, már-már elöntötte az udvarát a felgyülemlett matéria, a környékbeli szippantós meg lerobbant. Gondolkodás nélkül lecsaptam a remek lehetőségre, elfeledkezve néhány apróságról, amit a bennem munkálkodó marihuána remekül elkendőzött. Amikor kiabálásra meg kopogásra emlékeztető hangokat véltem felfedezni a tartály felől, simán ráfogtam, hogy biztos hallucinálok, mert elég combos egy cigi volt. A művelet végén az egyik közeli patak felé indultam, ekkor tudatosult bennem, hogy nem csak a pöceturhától lesz illendő megszabadulnom, egyéb probléma is társul mellé. Így miután beleengedtem a vízbe a salakanyagot, kinyitottam a tartályt, majd egy vasvilla segítségével a mederbe mertem át a bűzlő tetemeket.
Ezt követően újabb fuvar után indultam, felbátorodva a tényen, hogy ilyen gyorsan sem kerestem még ennyi lóvét. Az egyik átkelőhöz közel nagy állományú majomhordára lettem figyelmes, akik éppen határsértést igyekeztek elkövetni, nem a legszerencsésebb időzítéssel. Gondoltam kicsit megleckéztetem őket, így intenzíven rátiportam a gázpedálra, mint bosnyák kisgyerek a taposóaknára. Nagy vehemenciával csapódtam a riadt tömegbe, azonnal nagy pusztítást végezve soraikban, úgy taroltam közöttük, mint amikor egy kombájn betakarítást végez a búzamezőn. Utamat véres, élettelen, megcsonkított hullák jelezték, a visszapillantóban megelégedve követtem figyelemmel, amint a hozzátartozók odarohannak megállapítani, hogy szerettük már menthetetlen. Gondoltam nem hagyhatom őket szenvedni, gyorsan újraegyesítem a szétszakított családokat, így vettem egy éles fordulót, és ismét megismertettem az ijedt arcokkal a gumiabroncsok futófelületének mintázatát, meglepően közelről. Miután végighaladtam ismét a hullaösvényen, meglepődve tapasztaltam, hogy az egyik rohadék beszorult a kerékjárati ívbe, így gyorsan a vasvillához folyamodtam, mellyel sikerült szakszerűen eltávolítani a kis testet. Szerencsére egy gyerek volt, nekik még zsengébb a húsuk, könnyebb kihúzni belőlük a villát. Ekkor láttam, hogy némelyik bátrabb példány dühödten rohan felém, valószínűleg némi panasszal kívánnak élni a vezetési stílusomat illetően. Álláspontjukat ugyan némiképp megértettem, de nem sok időt hagytam nekik kifejteni nézeteiket, hamarosan ők is a praktikus, és roppant éles szerszám hegyén találták magukat. Egyikük életben maradt, de úgy gondoltam nem végezhetek félmunkát, így gondosan rátolattam a testére a bal hátsóval, majd padlógázzal elkezdtem pörgetni a kerekeket, élve ledarálva a fájdalomtól ordító, vergődő bevándorlót. Szívet melengető, és kissé szórakoztató látvány volt. Időközben kaptam egy hívást szippantásra, így megbizonyosodva arról, hogy nem maradt szemtanú, a közeli patakhoz visszatérve lemostam a harci szekeret, majd elindultam dolgomra. Útközben felfedeztem egy alagutat a határ védelmére felállított kerítés alatt, ami szemmel láthatóan nagy forgalmat bonyolított le, így elhatároztam, hogy ide egyszer még visszatérek némi ízes tréfával a tarsolyomban.
Az aratandó emésztő egy viszonylag új építésű darab volt, kellően híg matériával, amit gond nélkül emelt át a szivattyú, így amíg hallgattam a robusztus masina megnyugtató kerregését, valami alternatív szórakozást kerestem magamnak, aminek egy, az udvaron mászkáló kövér macska látta a kárát, amit halálos pontossággal találtam el a minap már sokat szerepelt vasvillával. A célba dobás, mint sport ugyanis akkor a legjobb, ha valami tétje is van. Gyorsan összegyűjtöttem a dögöt, és az ülés mögé hajítottam, gondoltam jó lesz pörkűttnek estére. Miután kiapadt a fosgödör, haza is siettem, ahol némi főzőcskézést követően a délutáni prédából, egy barbárias, szinte undorító zabálást is letudva, magamhoz vettem egy kézigránátot, némi összetekert drótkerítést, pár sátorcöveket, és egy baltát, majd a nemrég felfedezett alagúthoz indultam megvalósítani az egyre tisztábban kikristályosodó elképzelésemet.
Felmértem a terepet, és kis számolgatást követően arra a megállapításra jutottam, hogy a csempészjárat légtérfogata körülbelül megegyezik délceg Ifám befogadóképességével, feltéve, ha körülbelül 10-15 ember is tartózkodik benne. Alattomosan kifigyeltem, amíg egy nagyobb csoport, körülbelül 20 fő bemászott a föld alá, majd amikor az utolsó is eltűnt a túloldalon, gyorsan leterítettem a drótszövedéket a kijárat fölé, majd a cövekekkel gondosan rögzítettem, hogy azt ne legyen egyszerű eltávolítani, főleg belülről. Ezután átmásztam a kerítésen, és a gránátot egy hanyag mozdulattal a bejárathoz gurítottam, majd visszaindultam a túloldalra. A detonáció után érthető módon hangos kiabálás szűrődött ki a leendő tömegsír megmaradt bejáratán keresztül, így gyorsan, még mielőtt az első féreg felbukkant volna, nekiláttam feltölteni az alagutat a feladatnak pont megfelelő viszkozitású, pompásan illatozó trágyalével. Kétségbeesett sikítozások és ordibálások kavalkádja elegyedett a halkan gurgulázó kivezetőcső barátságosan megnyugtató morajlásával, melyhez hamarosan egy szisszenés is társult, amint felbontottam egyet a kedvenc sörömből, méltóan megkoronázva ezt a produktív, és módfelett szórakoztató napot. Miután elcsendesült minden és megbizonyosodtam róla, hogy valóban mindegyik majom elpatkolt, leléptem, mint kurva a sezlonyról.